Juhász Katalin írásai

A bennem lévő mese

Írnék száz szót, akár ezer mesét,
Csak visszahozhatnálak vele még…

Írnék neked szerelemrôl, mely égig lángol
Vagy mondatokat halmoznék a fájó magányról,
Mesélnék messzi, elfeledett tájról,
Kalandot számos, megfoghatatlan csodáról,
Történetet a leghûségesebb barátról,
S teremtenék neked egy gyönyörû világot,
Egy fantáziából szült, örökéletû irományhoz…

Te lennél, ki soraim játszóterén hempereg,
S amit csak elképzelsz, az jelenne meg:
Jöhetne hozzád távolról a herceg,
Vagy hagynád, ahogy a sötétség ellep.
Létezne griff, fônix, misztikus szellem,
Lenne erôd, amely legyôzhetetlen,
Védenének varázslók és halhatatlan lelkek,
Csak csukd be a szemet és hagyd, hogy megjelenjen…

S mikor a képek eltûnnek és a rideg valóság fogad,
Majd újra tollat ragadok, csak halljam még a hangodat...

Írnék, ha a sorokat életre lehetne váltani.
De így csak elszunnyad csendben a mese, haldoklik az álom,
Ágyam keblére zuhanok egy újabb, üres éjszakámon…

Angyali sírban

Egy agyal sírjában fekszem
Némán eltemetve
Meredve a fedelemre.
Hallom, ahogy kopognak a cseppek,
Vajon esô, vagy könnyek lehetnek?
Nem tudom, csak hallgatom,
Ahogy egyre-egyre csepegnek.
Fekete fedelem felett vajon sötét az ég,
Vajon napos és kék,
Vagy borúsan borít mindent a szürkeség…
Fúj-e odakint a szél
Leveleket hordozva szanaszét
Vagy koporsómra hordja a temetô szemetét?
Könnyemmel csillagokat rajzolok a tetôre,
Képzeletemmel kék éjszakát festek,
Holdat a felhôbe,
Egy kis fényt ide belôle,
S csendben szárnyakat növesztek,
Hogy újra angyal lehessek.

A te teremtményed az enyém volt

Hát van még benned remény,
Amit tôlem elvettél
És hagytál meghalni a szívem rejtekén.

Van még benned szerelem,
Amit tôlem loptál
S belôlem kiölted teljesen.

Kérsz egy új esélyre,
De nekem nem jut belôle,
És kérsz, együtt egy szebb jövôre.

Amid van, mindet tôlem vetted,
Mert mindenemet beléd ültettem,
Hogy itt maradjak egy üres dobozként,
És halljam, hogy az van benned, ami belôlem kihalt rég.